Blog

Van egy furcsa elképzelésünk a felnőtté válásról. Mintha valahol húsz- és harmincéves korunk között el kellene döntenünk, kik vagyunk. Mit szeretünk. Miben vagyunk jók. Mivel szeretnénk foglalkozni. Milyen életet akarunk. Mi való nekünk, és mi nem. Aztán telnek az évek, és ezekből a régi megállapításokból lassan mondatok lesznek. „Én nem vagyok kreatív.” „Nekem nincs kézügyességem.”

Van, hogy egész nap arra vágyunk, hogy végre ágyba kerüljünk – aztán amikor eljön az este, egyszerűen nem tudunk leállni. A testünk elfáradt, de a fejünk még dolgozik. Visszajátssza a napot, tervezi a holnapot, közben még rápillantunk a telefonra, elintézünk „csak még valamit” – és csodálkozunk, hogy az alvás nem érkezik meg egyetlen gombnyomásra. Pedig

Van, aki azt mondja, futás közben tisztul ki a feje. Más órákig képes kertészkedni, horgászni, festeni, kötni vagy barkácsolni. Valaki egy könyv mellett felejti el az időt, másnak ehhez ki kell mennie az erdőbe. És vannak, akik évekig keresik azt a valamit, amiről mások olyan könnyedén mondják: „Ez teljesen kikapcsol.” Néha egészen váratlanul találunk rá

Mit tudunk valójában az időszakos böjtről és az autofágiáról?   „Ha 16 órán át nem eszünk, a test kitakarítja az elromlott sejteket.” Az általunk vizsgált podcastban ez nem lehetőségként, hanem szinte biztos biológiai szabályként hangzik el. Mintha a szervezetünkben működne egy óra, amely a tizenhatodik órában átkapcsol, elindítja a sejtek nagytakarítását, növekedési hormont mozgósít és

Amikor már nem mi használjuk a közösségi médiát   Reggel csak az időt szeretnénk megnézni. Aztán észrevesszük az értesítést, megnyitunk egy bejegyzést, abból lesz még egy videó, majd még egy. Mire felnézünk, eltelt húsz perc. Ismerős? A közösségi média hatása sokszor éppen azért marad észrevétlen, mert nem egyik pillanatról a másikra változtatja meg a szokásainkat.

Az elmúlt hetekben sokat beszéltünk arról, hogyan segíthetünk a madaraknak, a méheknek vagy a sünöknek átvészelni a nyári hőséget. Vizet tettünk ki nekik, árnyékot kerestünk számukra, és figyeltünk arra, hogy a kertünk ne csak szép, hanem élhető is legyen. Aztán egyszer csak eszembe jutott egy kérdés. Mi, emberek… vigyázunk még ugyanígy egymásra? De miközben a

Amikor a hőmérő már nem csak nekünk mutat sokat…   Vannak nyarak, amikor délutánra még a levegő is mozdulatlanná válik. Mi ilyenkor bemegyünk a hűvös szobába, megiszunk egy pohár vizet, bekapcsoljuk a ventilátort vagy a klímát. De vajon mi történik azokkal az apró élőlényekkel, akik velünk együtt élnek a kertben? méhekkel madarakkal sünökkel gyíkokkal pillangókkal

Van egy időszak az életben, amikor szinte mindenki másért él. Dolgozunk, rohanunk, gondoskodunk, segítünk, gyereket nevelünk. Észre sem vesszük, hogy közben lassan eltűnik egy kérdés az életünkből. Én miben érzem igazán jól magam? Talán ezért olyan nehéz sokaknak, amikor a gyerekek felnőnek. Egyszer csak csend lesz, és ott maradunk önmagunkkal. Van, aki ilyenkor elveszettnek érzi

Van egy furcsa tulajdonságunk, embereknek… Amíg egészségesek vagyunk, természetesnek vesszük, hogy mindent megoldunk. Dolgozunk, sietünk, intézzük a feladatainkat, segítünk másoknak. És közben valahogy azt hisszük, hogy mindig erősek leszünk. Aztán egyszer csak történik valami, valami, ami megállít bennünket. És akkor olyasmit veszünk észre, amit a rohanó hétköznapokban talán soha. Hogy mennyi szeretet vesz körül bennünket.

Vannak helyek, ahol könnyebb elengedni a napot   A nyári estéknek van egy különös varázsa. Amikor a nap már nem perzsel, csak melegen simogatja a kertet, ösztönösen lassabban kezdünk mozogni. Nálunk ilyenkor a férjem lenyírja a füvet utána pedig én locsolom meg. Nem sietünk és a levágott füvet sem gereblyézzük össze. Hagyjuk, hogy visszaadjon valamit