Van egy furcsa elképzelésünk a felnőtté válásról.
Mintha valahol húsz- és harmincéves korunk között el kellene döntenünk, kik vagyunk.
Mit szeretünk. Miben vagyunk jók. Mivel szeretnénk foglalkozni. Milyen életet akarunk. Mi való nekünk, és mi nem.
Aztán telnek az évek, és ezekből a régi megállapításokból lassan mondatok lesznek.
- „Én nem vagyok kreatív.”
- „Nekem nincs kézügyességem.”
- „Én már nem kezdek bele ilyesmibe.”
- „Ehhez fiatalabb koromban kellett volna hozzáfogni.”
És egy idő után már nem is gondolkodunk rajtuk és egyszerűen elhisszük őket.
Pedig lehet, hogy van velük egy apró probléma.
Talán fogalmunk sincs róla, mi minden van még bennünk.
Egy asszony, akiből nem készült festő
Anna Mary Robertson Moses életének nagy része egyáltalán nem úgy telt, ahogyan egy később híressé vált festőét elképzelnénk.
Nem műtermekben nőtt fel. Nem művészek között élt. Nem azzal töltötte a fiatalságát, hogy keresse a saját stílusát.
Dolgozott, férjhez ment, gyerekeket nevelt, gazdaságban élt, vezette a háztartást, és tette mindazt, amit éppen tenni kellett.
Tulajdonképpen évtizedeken keresztül semmi különös nem történt.
Legalábbis kívülről nézve. Aztán idősebb korában egyre többet kezdett festeni.
Azokat a dolgokat festette, amelyeket ismert. Vidéki tájakat, embereket, hétköznapi jeleneteket, havat, házakat, munkát, ünnepeket.
Nem azért kezdte, mert új karriert tervezett. Egyszerűen festett.
Később a képeire felfigyeltek. Kiállításokra kerültek, gyűjtők vásárolták őket, és az asszonyból, aki élete nagy részében egészen mással foglalkozott, Amerika egyik legismertebb népi festője lett.
Grandma Mosesként ismerte meg a világ. De talán nem is az az érdekes a történetében, hogy végül híres lett.
Hanem valami egészen más.
Vajon ki volt ő ötvenévesen?
- Gazdálkodó felesége?
- Anya?
- Háziasszony?
- Dolgos vidéki asszony?
Igen, mindegyik. És festő? Talán az is. Csak akkor még nem tudta.
Ez az, amin érdemes egy pillanatra elgondolkodni.
Mert hajlamosak vagyunk úgy tekinteni önmagunkra, mintha valamikor elkészülnénk.
Mintha lenne egy pont az életünkben, amikor már nagyjából kiderült rólunk minden.
Pedig mi van, ha egyáltalán nem vagyunk készen?
Mi van, ha hatvanévesen van bennünk valami, amiről negyvenévesen még fogalmunk sincs?
És mi van, ha nem azért nem ismerjük, mert nincs ott – hanem egyszerűen azért, mert még soha nem adtunk neki lehetőséget?
Gyerekként ezt egészen másképp csináltuk
Egy gyerek ritkán teszi fel magának azt a kérdést, hogy van-e megfelelő adottsága valamihez.
- Megfogja a ceruzát és rajzol.
- Énekel akkor is, ha hamis.
- Táncol akkor is, ha senki nem tanította.
- Épít, fest, ragaszt, szétszed valamit, majd megpróbálja összerakni.
Nem tudja, hogy tehetséges-e és különösebben nem is érdekli.
Azért csinálja, mert kíváncsi rá.
Aztán felnövünk, és valami különös történik.
- Mielőtt kipróbálnánk valamit, bizonyítékot szeretnénk arra, hogy jók leszünk benne.
- Nem festünk, mert nem tudunk festeni.
- Nem táncolunk, mert nem tudunk táncolni.
- Nem készítünk semmit a kezünkkel, mert nincs kézügyességünk.
Csakhogy van ebben egy kis csapda.
Hogyan derülhetne ki, hogy képesek vagyunk valamire, amit soha nem próbálunk ki?
Talán nem az a baj, hogy túl késő van
Sokat beszélünk arról, hogy bizonyos dolgokról lemaradtunk.
- Korábban kellett volna elkezdeni.
- Tíz éve kellett volna váltani.
- Fiatalabban kellett volna megtanulni.
- Most már minek.
- De mi van, ha nem az idő a valódi akadály?
Mi van, ha egyszerűen egy bizonyos kor után abbahagyjuk a keresést?
Fiatalon még természetesnek tartjuk, hogy nem tudjuk pontosan, kik vagyunk.
Később viszont elkezdünk ragaszkodni ahhoz az emberhez, akinek megismertük magunkat és ez kényelmes.
Csakhogy közben észrevétlenül becsukhatunk néhány ajtót.
Nem azért, mert már nem nyílhatnának ki.
Hanem azért, mert többé eszünkbe sem jut lenyomni a kilincset.
Lehet, hogy vannak részeink, amelyek még nem kerültek sorra
Talán nem egyetlen „igazi énünk” van, amelyet fiatalon meg kell találnunk, és aztán életünk végéig magunkkal cipelnünk.
- Lehet, hogy folyamatosan változunk.
- És az is lehet, hogy bizonyos részeinknek egyszerűen még nem jött el az idejük.
- Valaki negyvenévesen fedezi fel, hogy szeret egyedül utazni.
- Más ötvenévesen kezd kertészkedni.
- Valaki hatvanévesen tanul meg úszni.
- Más egyszer csak vesz egy ecsetet, elmegy táncolni, megtanul fényképezni, elkezd írni, agyagozni vagy éppen készít valamit a két kezével.
Nem lesz belőle világhírű művész. És? Talán nem is ez volt a kérdés.
- Lehet, hogy egyszerűen talál valamit, amitől két órára elfelejti megnézni az órát.
- Valamit, amitől kíváncsi lesz.
- Valamit, amit vár.
- Valamit, amiben megint kezdő lehet.
És talán felnőttként éppen ezt engedjük meg magunknak a legritkábban: hogy valamiben újra kezdők legyünk.
Mi lenne, ha egyszer nem azt kérdeznéd, hogy tudod-e?
Hanem csak azt:
Érdekel?
- Nem kell rögtön tehetséget keresni benne.
- Nem kell eldönteni, hogy hasznos-e.
- Nem kell pénzt keresni vele.
- Nem kell megmutatni senkinek.
- És végképp nem kell jónak lenni benne.
Elég lehet annyi, hogy valamiért megmozdít benned valamit.
Mert talán vannak dolgok, amelyek nem azért érkeznek az életünkbe, hogy sikeresek legyünk bennük.
Hanem azért, hogy egy kicsit más emberré váljunk általuk. És ezt előre nem lehet tudni.
Grandma Moses sem tudhatta fiatalon, hogy egyszer emberek állnak majd a képei előtt.
De talán még ennél is érdekesebb, hogy évtizedeken keresztül nem tudhatta azt sem:
hogy benne van az a nő, aki ezeket a képeket meg fogja festeni.
És valószínűleg bennünk is vannak még ilyen ismeretlen emberek.
Csak egy gondolat
- Nem kell tudnod, miben vagy tehetséges.
- Nem kell tudnod, mi lesz belőle.
- És nem kell behoznod azokat az éveket sem, amikor még nem csináltad.
Talán csak arra kell vigyáznunk, hogy ne döntsük el túl korán, kik vagyunk – és főleg azt, hogy kik nem lehetünk.
Mert lehet, hogy nem késtél el semmivel.
Lehet, hogy valami, ami egyszer fontos lesz neked, még el sem kezdődött.
És lehet, hogy benned is él valaki, akit még soha nem volt alkalmad megismerni.
Néha ehhez nem kell nagy változás, csak egy apró kíváncsiság és egy első próbálkozás.
És az a bátorság, hogy azt mondd:
„Nem tudom, tudok-e ilyet. De szeretném kipróbálni.” ❤️
„Ne döntsd el túl korán, ki vagy. Lehet, hogy a legérdekesebb részedet még nem ismered.”
